Belevaló belvárosi bisztró ez a Sophie

Merthogy a Sophie Brasserie-ben reggeli is van
Nem ettől a felismeréstől, de rögtön otthon éreztem magam, amint beléptem. Nem megjátszós ez a barátságos enteriőr, hanem inkább az érződik rajta, hogy barátok sora formálta jó tanácsaival, és végül tényleg olyan lett, ahol a külföldi és a magyar kuncsaft is, de még a háziak is jól érzik magukat.

 

És valóban azt érezni a személyzeten, hogy ők élvezik a munkát – és a vendégek társaságát. A hely magyaros, franciás és politikailag korrekt konyhát visz, vagyis próbál megfelelni minden speciális igényű vendégnek, az allergiásaktól kezdve a vegánokig. Nálam a céklás rizottó és a csicseriborsó krém még böjt idején is elég rossz esélyekkel indul a szarvasfilé leves és a báránycsülök ellen. Ahogy a hideg előételek triója is egyesélyessé válik, amint megpillantom, hogy a kacsamáj vetélytársa egy fermentált zöldségsaláta és egy karfiol tabbouleh (ami amúgy egy közel-keleti saláta, amelynek alapját a friss zöldfűszerek adják).

De ne szaladjunk ennyire előre!
Kezdjük az ismerkedést az elején: van nagy üveges víz, és a kenyér nemcsak szép, de jó ízű is. Így máris könnyebben férkőzünk egymás bizalmába, és bátran rendelem meg a májat, amely a neve (Kacsamáj konyakmeggy) alapján lehetne egy tök átlagosan megvalósított házasítása is e két magyar klasszikusnak. Csakhogy itt nem erről van szó, hanem egy jól kitalált, mívesen kidolgozott fogásról. A foie gras hengereket éppen csak annyira fújták be csokoládéval, hogy domináns maradjon a máj jellegzetes, kesernyés íze, ami a konyakba áztatott meggyel valami egészen fenséges egységet alkot. És a funkcionális megvalósítás, a gyümölcsöt trezorként őrző bonbonok, dizájn díjat érdemelnének. A kenyércsipszet és a virágokat nyugodtan elhagyhatnánk, ha nem lennének olyan szépek. Ha össze kéne állítanom a belváros legjobb menüsorát, ez a tányér nyitná!

  

Így jár a ’hortobágyi’ függő
Ismét egy szép tányért tesz elém a felszolgáló, de kicsit megbánom, hogy a szokásaim rabságából ezúttal sem sikerült kitörnöm. Ha egy étlapon hortobágyi húsos palacsinta szerepel, én annak nem bírok ellenállni. De legalább van egy biztos összehasonlítási pontom, bárhol járok az országban. Olyat persze sehol sem kapok, amit dédszüleim éttermében adtak, és amit nagymamám készített el nekem, amíg élt, de sok jó megvalósítással találkoztam már. Ezek mind a klasszikus vonalat követték, talán nem véletlen. A Sophie séfje, inkább új utat választott, és ez az út kicsit messzebbre vitte a kelleténél. Az amerikai palacsinta és a roppanós zöldségek a raguban nem emlékeztetnek a hortobágyi húsos palacsintára, de a külföldi vendégeket nyilván ez nem zavaró, mert egyébként egy finom ételt kapnak.   

A teljes cikk elolvasható ITT